Szörnyfogócska Nagyváradon

írta: Simon Júlia

 

Az idei HolnapUtán Fesztivál az erdélyi színházi nevelési előadások és alkotók szakmai fóruma, amelyen a budapesti Kerekasztal Társulat is részt vett másfél nap erejéig. Legutóbbi bemutatójukat, a Szörnyfogócskát hozták magukkal. A januári próbafolyamatnak Kárpáti Péter rendezőasszisztenseként én is részese lehettem. Széles mosollyal vállalom, hogy a legnagyobb mértékben elfogult vagyok, hogy nosztalgia, otthonosság és hála töltött el, miközben néztem.

Utoljára majdnem három hónappal ezelőtt láttam az előadást, a Marczibányi Téri Művelődési Központ inkább egy kis tornateremhez hasonló, nem-színházi terében. Most stúdiószínpaddal, teremfény helyett óhatatlanul reflektorokkal, a háttérben bársonyfüggönnyel, kölcsönszekrénnyel, a helyspecifikus mozgásokat illetően kreatív megoldásokkal, és szinte teljesen újragondolt foglalkozással találkozom.

Az előadást, amely az iskolai bántalmazás kérdését járja körül, 7-9. évfolyamos diákoknak, alkalmanként egyetlen osztályközösségnek szokták játszani. Ezúttal három különböző osztály ült a nézőtéren. A színházi térből fakadó nagyobb távolság, valamint a megnövekedett létszám és az egymás számára is ismeretlen társaság megnehezíti a részvételi részek működését. A történet által felkínált, provokatív problémahelyzet azonban még így is megszólalásra, ötletelésre késztette a fiatalokat.

A Szörnyfogócska valójában egy krimi, van benne legalább egy bűn, bűnös és áldozat. A rögzített színházi részben egy hetedikes osztály történetét ismerjük meg. Szami nemrég érkezett közéjük, de nem megy könnyen a beilleszkedés, egyik reggel egy fenyegetőlevelet, pontosabban egy cetlit talál a táskájában: menjen el, különben meghal. Ettől kezdve az előadás mind a szereplők, mind a nézők-résztvevők számára nyomozássá válik. Ki tette? Az első kérdést rengeteg másik követi. Ki tehet róla? És végül, most hogyan tovább?

A hivatalos bemutató előtt három tesztelőadásra került sor, melyeken kimondottan az érkező diákokkal való együttműködéssel kísérleteztünk. Azóta is minden egyes alkalom után hosszan tanakodnak azon, mit és hogyan érdemes kérdezni, kérni. Bár én tegnap úgy éreztem, csodálatos az, amiről és ahogyan beszélnek a gyerekekkel, nekik már egy újabb kipróbálandó irány körvonalazódott a fejükben. Akárhányszor meg tudnám nézni őket.

Ez a számomra kedves írás most azért nem lesz hosszabb, mert a Kerekasztal Társulat tegnap este – nem volt nehéz – meggyőzött, hogy inkább maradjak velük még egy kör társasjátékra, minthogy elmenjek róluk írni.