“Szia, bátyus! Helyzet?”/ Ti is? / Nem volt nehéz

írta: Jézsó Melissza

A kolozsvári Puck Bábszínház által előadott Félúton, a gyermek-és felnőttlét közti bizonytalanságot, önmagunk keresését járja körül, miközben arra világít rá, hogy ebben a helyzetben nem vagyunk egyedül. Ezt mi sem igazolja jobban, minthogy a “Gratulálok, túlélted az előadást!” mondat után az egyik lány így válaszolt: “Nem volt nehéz”…

A 13. HolnapUtán Fesztiválon 9 színházi nevelési előadás vonul fel a következő 4 napban, több városból, különféle témákban, és eszközöket használva, de mind fiatalokat érintő problémákat boncolgatnak az előadásaikban. A fesztivál első napján, a második előadást a kolozsvári Puck Bábszínház hozta Félúton címmel, Balogh Dorottya, Mostis Balázs szereplésével és rendezésében, a Transilvania Színpadon játszva. NOÁR Tanulni akarunk dalát végig hallgatva lépünk be a terembe –hogy miért éppen ezt a dalt választották, az még mindig találós kérdés számomra, a szövegben maximum egy-két mondatot vélek felfedezni, ami passzolhat a szituációhoz–, ahol a helyi Ady Endre líceum egyik kilencedikes osztályával merülünk bele a kamaszkor igencsak kettős érzelmi világába. A gyermek-és a felnőttlét közti bizonytalanság, önmagunk keresése, és legfőképpen az, hogy ebben a helyzetben nem vagyunk egyedül, adja az előadás mondanivalóját, pedagógiai szándékát. 

Az előadás a kamaszkor három jelentős részét mutatja meg, és elemzi mozaik jelenetenként: a szerelmet, a családot, és a sulit. Ezeknek a témáknak a váltakozását három fekete táblára akasztott útjelző tábla jelzi (az előadás címe: Félúton, ezzel még jobban alátámasztják az útonlevés motívumát), és ezeket fordítgatják aszerint, hogy  mikor, melyik  téma kerül a felszínre. A szerelem feliratú tábla alatt egy kérdőjel található, ez a kérdőjel az egyik mozaik jelenet egyikében kerül jobban elő, egy fiú az apját kérdezi a szerelemről, a szexualitásról, ám az a srác nem egy lányt, hanem egy fiút szeret. Ez végül nem mondódik ki hangosan, de túl erőteljesek a jelzések ahhoz, hogy ezeket ne vegyük figyelembe; az apa zavart, nincs felkészülve erre – ahogyan egy fiú is mondta mögülem az előadás utáni beszélgetésen – valamit mond, de az nem elég egy felvilágosításra, és végül egyedül hagyja ezzel a kétellyel a fiát. A másik ilyen az Otthon, édes otthon tábla alatt található békejel, ami azért is paradoxon, mivel a megjelenített családban a béke a legkevésbé mondható el, a szülők elvárásai, a társadalmi elvárások, a megfelelési kényszer erősen felbukkan a fiatalokban. 

Kezdetben a kamaszt ábrázoló bábu szétesik. Miközben halljuk a kételyeit, aggodalmait és az egyre sürgetőbb teendőit, a két színész szépen lassan, darabról darabra, testrészről-testrészre rak össze minket. Aztán egy lány kezébe adják: Vigyázz magadra! –mármint a bábura–, ő őrzi a darab végéig. Miért került ki a bábu? Nyitásnak minősül? Bármi is az oka, a mondat szép, és megsimogatja a lelkem. 

A felnőtteket karikatúrával oldják meg, megjelenik a hárpia tanár, az eszeveszetten lassan beszélő matek tanár, a “prünytyőzős” mézes-mázos osztályfőnök; a hiperaktív, adhd gyanús tesitanár; a stresszes, túlhajszolt anyuka; és a pánikoló, zavart apuka. A szereplők által készített maszkok csodálatosak, főleg azoknak a részletei. Pl.: a hárpia fogai, ami inkább tűnik valami ragadozó fogának, mint emberi fognak, miközben sötétebb színeket használnak hozzá, és mogorvább az arckifejezése is; vagy a matek tanár kocka feje... Külön izgalmas volt számomra a mellettem ülő tanárok reagálása ezekre a tanár figurákra; volt, hogy hamarabb elkezdtek nevetni, mint a fiatalok. Magukra ismertek? Netán az egyik kollegára? Nem kérdéses. 

Az alkotók újra-és újra modernizálják a célcsoporthoz az előadást, ami a 14+-os korosztályt jelenti. Ezt említik is a beszélgetésen. Ez olyan dolgokat jelöl, mint hogy a WIFI jelszó az a “Szia bátyus! Helyzet?” mémből származik, amit tovább is visznek a “Yakari, Yakari” dallal, amik hatalmas népszerűségre tesznek szert manapság a tiktokon; vagy például pont ezekre a fiatalok által elég sokszor használt applikációkra tesznek említést, és mindezeket  a diák sereg érti, értjük, vesszük. 

Mivel a COVID időszakában készült az előadás, az alkotók belehelyeztek az előadásba egy online órát, ami még most is működik azoknál, akik ezt megtapasztalták; legalábbis ha nekem újra ilyesmi jellegű dologgal kell foglalatoskodnom az mindig előhoz belőlem egy kis “poszttraumás stressz szindrómát”.

Négy részvételi részre lehet bontani az interakciót az előadásban: Van egy úgynevezett: Ti is? blokk, amelyben a színészek felsorolnak egészen kellemetlen, intim, de a kamaszkorban mindenkivel előforduló helyzeteket, gondolatokat, amivel egyet tudunk érteni, és amelyet talán a túlgondolás tud okozni magunkban; minden egyes kijelentés Ti is? kérdéssel ér véget. Az emberek belemennek, bólogatnak. Ám a részvételiség kérdése érdekes, mivel a fejbólintás, és a kéznyújtás könnyedén megy, de ha verbálisan kell megfogalmazni, vagy kimondani dolgokat, az nehezebb, ez az előadás alatt nem történik meg – legalábbis ezzel az osztállyal nem –. Az előadás elérte azt, hogy úgy érezzem nem vagyok egyedül, mintha mi magunk lennénk a színpadon, rólunk, nekünk szól, viszont mikor a megszólalásra késztet minket, ott van egy gát, ami miatt úgy hiszem senki sem mer, vagy tud megszólalni. A szakmai beszélgetésen feljött az a téma is, hogy mivel sokrétű színházi eszközöket használ az előadás, ezért nehezebb kinyitni a résztvevők felé; a beszélgetést a Félúton végén volt aki megkérdőjelezte, egyáltalán kell-e? Sok mindent mutat, éreztet, és ha erről beszélni kezd az ember, akkor az hamissá válhat – valahogyan így fogalmazott Hajós Zsuzsa, a szakmai beszélgetés vezetője. Ezekben érzem az igazságot. 

A második ilyen rész, mikor kiosztják az “általunk” írt dolgozatokat. Itt a felmérő lapon a blabla kifejezést használva írják tele a lapot, kivéve két mondatot, ami a megszólalásra, a véleménynyilvánításra emlékeztet, és invitál bennünket. Engem zavart, hogy a felénk kínált interakció személytelen volt, én a 11. diák voltam, lehetséges, hogy a délelőtti Az ember tragédiája férkőzött bele a tudatomba, és amiatt jutott eszembe a falanszter jelenet, ahol mindenkit a számávál azonosítanak. Ennél a résznél Balázs beül hozzánk. A hárpia karakter javította a dolgozatokat, és ez a mozaik jelenet az igazságról, jobban mondva az igazságtalanságról szól, ahol két diák a helyes választ írja le, mégsem ugyanazt a pontszámot kapják. 

A harmadik része a ballagási ruha színének a kiválasztása, amit kézfelemeléssel szavaztatnak meg velünk, nálunk a barackszínű nyerte a versenyt. Számomra különös volt, hogy miután kijelentette a mézes-mázos tanár, hogy az a kedvenc színe, azután választotta meg többség azt a színt. A szakmai beszélgetésen derült ki nekem, hogy a kiválasztott szín meghatározza az előadás végén kapott diplomát: amelyet azzal a mondattal adnak át, hogy: Gratulálok! Túlélted az előadást. Kiderült az is, hogy ebben a mondatban az előadás, maga a kamaszkort jelöli; viszont kifejezőbb, és tágabb értelmű lenne, ha csak annyi hangzana el: Gratulálok, túlélted! 

A negyedik rész pedig az előadás végén zajló beszélgetés volt, amire majdnemhogy ugyanaz a szótlanság volt a jellemző, amiről már korábban szóltam pár szót. 

Az előadás az apró “hibák” ellenére elérte a célját, működött. Az emberek érezték, hogy nincsennek egyedül, normális az, amit éreznek, ami történik velük; és ez mi sem igazolja jobban, minthogy a Gratulálok! Túlélted az előadást után az egyik lány így válaszolt: nem volt nehéz… Még nagyon sok “nem volt nehéz” előadást kívánok magunknak!