Nézői visszajelzés: A tigris

Szeghalmi Örs szubjektív beszámolója a X. HolnapUtán Fesztivál nyitóelőadásáról, A tigrisről.

Egyik elvitathatatlan pozitívumom a frissesség, a naprakészség, olyan vagyok, mint egy két lábon járó napilap, aktualitásokban is utazom - már annak idején, azaz vagy egy éve kinéztem magamnak A tigrist, amely az összes antennám szerint jó lesz, majd jó sok idő múlva még az kellett hozzá, hogy a nagyváradi társulat mérvadóbb részének két tagja is ajánlja, hogy ha jót akarok, nézzem meg. Tehát - a frissesség jegyében - tessék: pikk-pakk, alig telt el kilenc hónap, és mára megszületett bennem a döntés, egyből megnéztem.

Kortárs darab (dehát a HUF-on vagyunk, ugye, mi más lenne) - hogy miről szól, azt nem részletezném, hiszen az elmúlt hónapokban bőven volt idő utánanézni, ha valaki nem volt ennyire gyors, mint én. Inkább arra térnék ki, hogy azért kár volt a régebbi nagyváradi történésekhez igazítani a szöveget, az a része kevésbé elegáns, és nem tett jót a darabnak sem, főleg, hogy az akkori politikai harcokat tükrözi, aminek igazán csak mellékszereplője volt maga a színház, akkor is, ha azt gondolja magáról, hogy pont a főszereplője volt azoknak a küzdelmeknek és szankcióknak. Na de ez csak egy pici epizód a darabban, amelynek többi része ez előtt és ez után is bőven feledteti ezt a kis malőrt.

Más aktualitások is benne vannak - ahogy azt elbírja maga a tematika, meg a szöveg is -, de azok egyáltalán nem zavaróak, és nem méltatlanok, sőt, emelik a frissességét.

Egyébként meg persze ott van még egy csomó dolog, amit a jobb fajta kortárs daraboktól mindig (el)várhatunk: ropogósság, egyenes átvittség, több nézőpont, irónia, valamiféle, a mai gyorsabb médiára hajazó koncepció.

Tulajdonképpen ez egy egész évadnyi mockumentary, amiben - ha jól számoltam (de nem számoltam) -, nagyjából 8 epizódot láthatunk, egyben. És egyik jobb, mint a másik.

De ez nemcsak a darab erénye, hanem nagyban köszönhető magának az előadásnak is. Tökéletesen viszik azok, akik a társulatból még bármit is vinni tudnak, és szívesen visznek (vagy jó, legalábbis csak egy részük szerepel ebben a produkcióban, vannak még azért a Szigligetiben további erős emberek is). A tigrisből külön kiemelnék valakit, ha ezek az állatok - itt azok, ja - nem kérték volna, a darab részeként, hogy egy név se jelenjen meg, és senkit ne emeljünk ki. Viszont úgyis nyomára lehet bukkanni, mert csak egy nő van az egészben. Részéről - más, e produkcióbeli pozitívumok mellett - az is kellemesen meglepő számomra, hogy bár Magyarországról érkezett annak idején, milyen tökéletesen tud előadni két, egyébként remekül odaillő román dalt. Ha jól sejtem, Ada Milea dalai, amelyek a román valóságot tükrözték, akkor, amikor születtek, és a magyarországi tökéletesen nyomja az egészet, románul. De nemcsak a román dalszövegeket, hanem úgy az érzetüket is. Bár persze az illető itt nevelődött színésszé, úgyhogy az elmúlt évek során beleivódhatott az ilyesmi is akár.

Mindenesetre rövid bejegyzésre gondoltam, úgyhogy aki úgy nagyjából szeret a mában élni, az szeretni fogja ezt a darabot, meg ezt az előadást is. Nemcsak ráismer az egészre, amiben vagyunk, hanem arra is rá, hogy nagyjából hogyan gondolkodunk, és hogyan pörögnek az agyunkban komolyabb és viccesebb témák, meg körülöttünk a történések, körülbelül másfél óra leforgása alatt, bármelyik hétköznapon.*

* Ez egyébként a Holnapután fesztivál nyitóelőadása volt, és még vannak jó dolgok is a menün, érdemes benézni.